Petőfi Sándor:A helység kalapácsa

Első ének

A be­ve­ze­tés­ben Pe­tő­fi ar­ról ír, hogy azért tud­ta meg­ír­ni ezt a mű­vet, mert a ver­se­lés­hez te­het­sé­get érez ma­gá­ban és is­mert egy ko­vá­csot, aki nagy­ter­me­tű fér­fi volt. A köl­tő ezt az em­bert Fe­je­nagy név­vel ru­ház­ta fel. Pe­tő­fi azt is az ol­va­só lel­ké­re kö­ti, hogy csak az ol­vas­sa el a mű­vét, aki­nek tet­sze­ni is fog. Ha a nagy­urak­nak nem tet­szik, ak­kor azok ne is ol­vas­sák.

A történet úgy kezdődik, hogy a falu templomában a mise véget ért. A nép elhagyja a templomot. Csend lett. De egyszercsak hortyogás hallatszik. Az egyik sarokban egy ember alszik. Fölébred és az ajtó felé indul. Lenyomja a kilincset, de hiába. Az ajtó zárva van. Az ember átlátja a dolgot és nem rázza tovább az ajtót, tudja, hogy bezárták. Gondolkodni kezd, hogy hogyan juthatna ki. Az ablakon nem ugorhat ki, mert még a nyakát is kitörné. Eszébe jut egy ötlet. Nagyon megörül neki. Terve a következő: fölmegy a toronyba és az ablakon át a harangkötélen lemászik.

Második ének

A domb nyu­ga­ti ré­szén áll egy kocs­ma. Itt él a sze­mér­me­tes Er­zsók asszony. Ez az Er­zsók kö­vér, pi­ros­pozs­gás ar­cú 55 éves asszony­ság. Eb­be a kocs­má­ba jár a fa­lu né­pe. Kü­lö­nö­sen va­sár­nap dél­után. Most is épp va­sár­nap van. Elég so­kan van­nak már a hely­ség­ben. Töb­bek kö­zött ott iszo­gat a lágy­szí­vű kán­tor, aki na­gyon sze­re­ti a sze­mér­me­tes Er­zsó­kot. Ott van még Bo­gar­ja, aki egy asz­tal mel­lett ül Ha­rang­láb­bal. Csak Fe­je­nagy ko­ma hi­ány­zik. Ha­rang­láb meg­súg­ja Bo­gar­ja uram­nak, hogy az ma es­te nem is lesz itt. Ki­nyí­lik az aj­tó és Cse­pü Pal­kó lép be há­rom mu­zsi­kus­sal. A há­rom kí­sé­rő: a kan­csal he­ge­dűs, a fél­sze­mű cim­bal­mos, és a sán­ta bő­gős. Mind­hár­man fel­ül­nek a ke­men­ce te­te­jé­re, és meg­szó­lal­tat­ják hang­sze­re­i­ket. Azok ke­ser­ves han­got ad­nak. A ze­né­re nagy vi­ga­lom tá­mad. Elő­ször Cse­pü Pal­kó, majd pe­dig a fi­a­ta­lok is tánc­ra per­dül­nek. Ha­rang­láb és Bo­gar­ja még min­dig az asz­tal mel­lett id­do­gál­nak. A lágy­szí­vű kán­tor még min­dig a sze­mér­me­tes Er­zsók fe­lé pis­log. Mi­kor meg­lát­ja ezt Ha­rang­láb, rá­be­szé­li, hogy csi­nál­jon már va­la­mit. A kán­tor elő­ször ha­bo­zik, de vé­gül még­is oda­megy Er­zsók­hoz.

Harmadik ének

A köl­tő bo­csá­na­tot kér az ol­va­só­tól, hogy új­ra a temp­lom kö­ze­lé­be vi­szi. El­mond­ja, hogy a temp­lom­ba zárt Fe­je­nagy sze­ren­csé­sen le­ért a to­rony­ból és egye­nest a kocs­ma fe­lé tart. Na­gyon si­et, hogy mi­nél előbb meg­lát­has­sa egyet­len sze­rel­mét, Er­zsó­kot. Ami­kor be­lép a kocs­má­ba, csak a bé­ke ba­rát­ja, Bo­gar­ja ve­szi ész­re. Fe­je­nagy nem hall­ja, mit mon­da­nak kö­rü­löt­te, csak azt lát­ja, hogy a lágy­szí­vű kán­tor ott tér­del Er­zsók lá­bai előtt. Pont ak­kor val­lott sze­rel­met a kán­tor. Er­re Fe­je­nagy nagy dü­hé­ben oda­megy a kán­tor há­ta mö­gé. El­kap­ja a kán­tor utol­só sza­va­it és ha­tal­ma­sat sóz an­nak fe­jé­re. Majd kér­dő­re von­ja Er­zsó­kot, de ő nem bű­nös a do­log­ban. Fe­je­nagy föld­höz vág­ja a kán­tort, aki el­kezd böm­böl­ni. A kocs­ma­be­li­ek vé­gig­né­zik az üt­le­ge­lést. Egy idő után Fe­je­nagy el­fá­rad az üt­le­ge­lés­ben, és hagy­ja, hogy a kán­tor is be­szél­jen. A kán­tor el­árul­ja, hogy Ha­rang­láb zár­ta be a temp­lom­aj­tót. Ezt meg­tud­va Fe­je­nagy Ha­rang­lá­bot kez­di el ver­ni. Pü­fö­lik egy­mást. Sze­mér­me­tes Er­zsók el­ájul az ese­mé­nyek lát­tán és meg­hal. A ve­re­ke­dés­be a kocs­ma­be­li­ek is be­száll­nak, és két párt­ra sza­kad­va pü­fö­lik egy­mást.

Negyedik ének

Bo­gar­ja, a bé­ke ba­rát­ja, lát­va a hely­zet ko­moly­sá­gát, el­fut a bí­ró­hoz, akit ál­má­ból za­var föl. A bí­ró ne­he­zen ér­ti meg, hogy mi is tör­té­nik, de azért oda­si­et a kocs­má­ba. Út­köz­ben a kán­tor há­za előtt ha­lad el. A kán­tor fe­le­sé­ge, az ama­zon­ter­mé­sze­tű Már­ta ve­sze­ke­dik az egyik szom­széd­asszo­nyá­val. Már­ta dü­hös lett, ami­kor meg­tud­ta, mit csi­nált a fér­je a kocs­má­ban. Mi­kor rá­jön, hogy a szom­széd­asszony iga­zat mond, fog­ja a sep­rűt, és ő is in­dul a kocs­má­ba, ahol még min­dig tart a ve­re­ke­dés. Már­ta meg­ke­re­si a fér­jét, aki egy asz­tal alatt ku­po­rog. Ki­ci­bál­ja az asz­tal alól, jól el­ve­ri, és a ha­já­nál fog­va ha­za­vi­szi a fér­jét. A bí­ró le­csil­la­pít­ja az em­be­re­ket és Fe­je­na­gyot ka­lo­dá­ba zá­rat­ja.

A köl­tő el­fá­radt már a sok da­lo­lás­ban és most már le­te­szi a lant­ját. Re­mé­li, hogy fá­rad­sá­ga nem volt hi­á­ba­va­ló, mert a nép meg­tart­ja em­lé­ke­ze­té­ben ezt a tör­té­ne­tet.